“És a nemzet, e derék faj,
Dicsőségünk gondos őre,
Multja kincs-aknái felett
Élni fog örök időkre.”
(Arany J. A rodostói temető, részlet)
Egy Arany lemez beharangozója
Ki ne ismerné Arany János nevét? Az iskolában mindannyian megtanultuk. Olvastuk a Toldit, verseit, tudjuk, hogy Nagyszalontán született egy elszegényedett nemesi családban, tudjuk, hogy legkedvesebb barátja Petőfi Sándor volt, hogy Nagykőrösön tanított, hogy a Kisfaludy Társaság elnöki- és a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári tisztjét is betöltötte. Versei a XIX. századi magyar történelem és irodalom szerves részeként jelennek meg tudatunkban. Mégis tartogat meglepetést életrajza. Ha azt mondjuk Tamburás öregúr, akkor a megfáradt, öreg költőre gondolunk, de azt már nehezen képzeljük hozzá, hogy néha valóban gitárral kezében múlatta az időt. Arról, hogy öreg korában papírra is vetette azokat a dalokat, melyek élete során megragadtak emlékezetében, még az irodalom és énekzene tanárok közül is csak kevesen tudnak. Lehet, hogy népzenével foglalkozó barátja, Bartalus István hatására fogott dalos emlékei lejegyzéséhez, de a magyar népdalról leírt gondolatai több helyen is jelzik, hogy ez a műfaj nem volt közömbös számára sohasem. Erről írnék a kedves olvasónak néhány szót, s arról hogy a történetbe egy kicsit mi is belekerültünk, mert a följegyzett dalok közül hanglemezre játszottunk egy órányit, s így, aki kíváncsi rá, meg is hallgathatja.
Néhány hang a lemezről
Hanganyag: a lejátszáshoz Adobe Flash Player (9-es vagy újabb verzió) szükséges, amelynek a legfrissebb változata letölthető innen, valamint a böngészőben engedélyezni kell a JavaScriptet is.
Népdalgyűjtés Nagyszalontán
Nagyszalonta 1917-ben Arany János századik születésnapját készült megünnepelni, többek között azzal, hogy összegyűjtik a szalontai dalokat. Ebből a gyűjtésből jelent volna meg a jeles évfordulóra a Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV. kötete. A gyűjtés már folyt egy ideje lelkes diákok segítségével, mikor a munkához Kodály Zoltán segítségét kérték, aki el is indult Nagyszalontára az Arany János iránti tiszteletből, és mert kíváncsi volt a diákok által végzett kutatásra. Csalódottan vette tudomásul, hogy a munka nem szakszerűen folyt. A dalokat tollbamondás alapján jegyezték fel dallam nélkül, a dalolók adatait nem rögzítették. (Azért a diákok és Szendrey tanár úr munkája így is örökbecsű.) Belátta, hogy az eddig elvégzett gyűjtésben csak alapos utánajárással tehet rendet, így maga is hozzálátott fölkeresni azokat, akik a háborús nyomor ellenére is hajlandóak voltak dalolni. Összesen három hetet töltött Nagyszalontán az 1916-os és 1917-es év fordulóján, minek eredményeként 353 dallamot jegyzett föl, jórészüket fonográf hengeren is rögzítette. Gyűjtéséből 42 dallam került a Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV. kötetébe, ami végül a háború után, 1924-ben jelent meg. Kodály Zoltán nagyszalontai gyűjtése jóval később, 2001-ben, a Magyar Népköltési Gyűjtemény XV. kötetében jelent meg.
„Az emberi lélek virágai”
Az Arany centenáriumi előkészületek közben előkerült a költő kottás kézirata 148 dal-lejegyzéssel. A Kisfaludy-Társaság ennek kiadását is tervbe vette, de az eredeti kéziratot csak 1952-ben adták ki Arany János népdalgyűjteménye címmel, Kodály Zoltán és Gyulai Ágost jegyzeteivel. Kodály Zoltán 1952-ben a kézirat jelentősége kapcsán írja: „senki sem veheti túlzásnak, ha azt mondjuk, súlyos mulasztás volt 80 esztendeig kéziratban hevertetni e gyűjteményt.” 1952 óta tehát hozzáférhető ez a kincs, ami nemcsak azért értékes, mert a lejegyzője egyik nagy költőnk, hanem azért is, mert ebből az időből hasonló, dallamokkal ellátott daloskönyvet alig ismerünk. Arany János előfutára lett ezzel a rövidesen színre lépő nagy népzenekutatóknak. Nyilvánvaló szándéka volt, hogy rámutasson: a dal lejegyzése dallam nélkül csonka, s hogy a közösség használata közben letisztult ritmusképletek és dallamok adhatnák költészetünk legerősebb alapjait. „Valóban különös is lenne, ha a tudomány, míg föld és tenger minden növényét előkutatja, mellőzné az emberi lélek virágait… sajnálná figyelmét a szótól, midőn harmóniás kapcsolatban nyilatkozik, mint érzés vagy kedély, mint képzelet vagy épen értelem.” (Arany János: A magyar népdal az irodalomban) Nem sajnálta hát figyelmét és lejegyzett másfélszáz dallamot. A kézirat másolatát kezünkben tartva közvetlenebb, személyesebb kapcsolatot érzünk, mint egy nyomdai kotta kép láttán, így szorosabbá fűzi a kapcsolatot író és olvasó között. Kicsit az az érzésünk, mintha nekünk írták volna. (Én ezt az érzést nem is igyekeztem elhessegetni magamtól.)
Harang, nyelv nélkül
Tagadhatatlan, hogy nekem is csak a véletlen sodorta utamba Kodály Zoltán-Gyulai Ágost „Arany János népdalgyűjteménye” c. könyvét. A népdalgyűjtemény szó ragadta meg figyelmemet. A könyvet az egri régiségpiacon egy ponyváról emeltem fel, s a gondos kézzel lejegyzett kotta- és szövegírás kíváncsivá tett. Ha valaha találkoztam is népzenei publikációkban Arany János nevével, nem firtattam, hogy ebben a műfajban milyen üzenete lehet az utókornak. Fellapozva találunk benne balladát, boros-, szerelmes- és gyermekjáték dalokat, népszínművek dalbetétjeit, Rákóczi dallamot, régi költők népdalként szárnyra kapott verseit, német és magyar dallamot, ugróst és csárdást… Végigfuvoláztam a gyűjteményt, elsősorban népzenész füllel, hogy lássam, mit ért a költő „Népdalok és rokon”-, „Társas dalok”, „Kántáló dallamok és gyermek réja” alatt. Alaposabb elmélyülés után kérdezgettem népzenészeket, zene- és irodalom tanárokat, hogy hallottak-e a költő népdalgyűjteményéről, de néhány kivételtől
eltekintve mindenki tekintetében csodálkozást láttam, no meg az érdeklődést. Ahogy a kézírás hangjai megelevenedtek, bizsergetett az időutazás élménye. Barátkoztam a dalokkal, olvastam a költő verseit és leveleit, kerestem a kapcsolódási pontokat máshonnan ismert hasonló dalok felé, amihez erős kapaszkodót nyújtottak Kodály Zoltán és Gyulai Ágost kimerítő jegyzetei. Csergő-Herczeg Lászlóval próbára tettük a dallamokat tamburán, azaz gitáron, amivel „múlatta magát” a „tamburás öregúr” és a dalokhoz illő egyéb hangszereken: fuvolán, dudán, citerán (amit szintén tamburának neveznek Nagyszalontán), furulyán, tekerőn, tárogatón; színre lépett egy angyali gyermekkar tiszta és erős hangokkal. Lapozgattam az 1924-es kiadású Nagyszalontai gyűjtést és Kodály Zoltán teljes Nagyszalontai gyűjtését. Időközben a dalok kéziraton túli, rokoni kapcsolatai mellett egyre érezhetőbbek lettek a költő verseivel és életrajzával összecsengő hangulatok; a versek sorai között ott bujkáltak a dalok, a dalok között Arany János versei, a kor, amiben élt, és az érzelmi töltés, ami miatt megszerettük ezeket a dalokat. Azért készítettük ezt a hanglemezt, hogy másokkal is megosszuk ezt az érzést. E dalokból is merített a Toldi költője, múlatta velük meghitt, vagy nehéz perceit. Bevallottan „maga számára is lopva zenélt csak” (Arany), tehát titokba avat be minket a lejegyzett dalokkal, azonban a hangtalan kotta, bármilyen szépen is írták: harang, nyelv nélkül. „Arany verselő fölénye zeneismeretéből ered…”, mert „az igazi lírai költő verse zenei hangulatból születik. Hangok, ritmusok zúgnak-bongnak benne formátlanul, míg egyszerre csodaképp kristályba csattannak, melyben minden atom helyén van. Minél gazdagabb, sokfélébb zenei zűrzavar borong, annál többféle, gazdagabb versforma az eredmény. Ha kevés: egy nótájú költő lesz, egyhúrú kobzos, aki mindig egy nótát ver.” (Kodály) A kéziratban vannak „régi dalok, csuda hangmenettel: Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel.”(Arany) A 
„dalkincsre az idegen dallamok is jellemzők. Nem véletlen, mit fogad be, mit őriz meg egy nép: ami lelkivilágától idegen, alig verhet gyökeret”. (Kodály) Hogy a dal, a zene milyen eredetű, mindig izgalmas kérdés, így Arany János is fontosnak tartotta, és ahol tudta, jegyezte a kézirat darabjai mellett (Barna Péter nótája, Zöld Marczi, Borbélylegény dala, régi, párna-táncz, Nemzetőrdal, Kisfaludy S., Csokonai stb.). Ugyanígy zenei utasításokat is közöl a dalokhoz (halkan, vígan, élénken). Pontos, alapos munkát hagyott ránk – ahogy Kodály Zoltán és Gyulai Ágost is -, kár lett volna visszatenni a ponyvára. „Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy. A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk.” Kodály Zoltán szavai szerint Arany János kitárta nekünk lelkét, s azt is üzeni, hogy „Nem ismeri teljesen Aranyt, aki e gyűjteményt nem ismeri.” Mi belelapoztunk és egy órányi válogatást szívesen ajánlunk belőle a kedves hallgatónak, fogadják szeretettel akkor is ha „nem úgy van már, mint volt régen”.
Dsupin Luca rajzai
